Fogalmam sem volt arról,hogy pontosan hány órája... Vagy már ne tán napja voltam lebilincselve abban a cellában és fogolyként éltem napjaimat. Őrséget cellám előtt a birodalom legjobb kastélyi lovagok állták. Legalább is ezt hallottam és vontam le a sok beszélgetésükről. Elszökni lehetetlen volt. Na és persze az acélból készült láncokról sem tudtam megfeledkezni...hisz a kezeimen és lábaimon a bőr már oly annyira le volt horzsolva,hogy a bőr rétegek már szinte nem is voltak jelen azokon a helyeken ahol a bilincsek szorongatták végtagjaimat..néha pedig már vér cseppek is csepegtek le a láncokról a földre.Kezeim már nem bírták tovább.
Mivel nem tudtam mennyi időt tölthettem a börtön cellájában halvány fogalmam sem volt arról sem,hogy mióta nem ettem és nem ittam....nap van- e vagy éjszaka? Milyen nap is van ma?....nem tudtam semmit. Számomra az idő egyszerűen megállt.
Csak lógtam a láncokon és a padlót néztem. Erőm sem volt arra,hogy megemelhessem akár tekintetem. Csak hangokról tudtam megismerni kik vannak a közelemben. Sok hang persze ismeretlen volt számomra de voltak olyanok amiket azért már jól megjegyeztem az itt töltött idő alatt. Néha hallgatózni próbáltam....tudni akartam miről beszélnek. Ma sem volt kivétel. Rá hegyezve a füleimet hallgattam a katonák beszélgetését. Nagyon csendben beszélgettek ezért nem mindent tudtam megérteni...de a lényeget kifogtam...ők minden áron meg akarják ölni a királyt és annak családját. Az okát persze nem tudtam de nem is igazán érdekelt valahogy. Nem érdekelt mi lesz velük. Az őrök épp a tervüket agyalták amikor egy másik katona sietve érkezett meg a másik kettőhöz.
- A király látni akarja a foglyot!
- Hehe! Kíváncsi vagyok,hogy akar ettől a r****c tól.
- Ez már nem a mi ügyünk. Csak tedd a dolgod és hozd ki a cellából.
- Megyek már...
Az egyik őr unott hangsúllyal mondva ezt kinyitotta a cellát és lassan közeledett hozzám. Előkotorva egy kulcsot a zsebéből kiszabadította a kezeimet és lábaimat a láncok alól. Én viszont a gyengeségem miatt egyből a földre estem. De a kegyetlen őr csak megmarkolta a hajamat és kiabálásaim ellenére így húzott ki a cellából. Amint kikerültem a cellából kezeimet újra megkötötték. Szerencsémre vagy sem kezeimet kötéllel kötözték meg aztán valami rongy darabbal lekötve szemeimet vittek valahová....hogy hová? Hát azt én sem tudtam.
Úgy tíz perces gyalogolás után megálltunk valahol. Csak annyit hallottam,hogy az egyik katona bekopogott aztán bejelentve a megérkezésemet aztán kegyetlenül beráncigáltak valamilyen terembe. Mikor meghallottam a hátam mögött becsapódó ajtó zaját a látás korlátozót levették rólam és szembe találtam magamat a királlyal,annak család tagjaival és tanácsadóival. Újra kirázott a hideg. Nyelve egy nagyot igyekeztem egyenesen tartani magamat ne,hogy a földre essek. A síri csendet a király szigorú és egyben hát borzongatóm mély hangja zavarta meg amely egyben oly annyira hangos volt,hogy víz hangzott az egész teremben...de talán még a folyosón is.
- Mi volt az eredeti célod a meg érkezésed pillanatától fogva?
- Hmph.. - Elfordítva fejemet nem válaszoltam kérdésére.
- Válaszolj ha kérdeznek!!!
Nem akartam túlságosan gyengének tűnni ezért jól meggondolva válaszomat egy magabiztos tekintettel ajándékoztam meg " közönségemet " aztán pedig végül kinyitottam a számat. - Nincs értelme annak,hogy megszólaljak. Hisz akár mit is mondanék...úgy sem hinnének nekem.
- Túlságosan magabiztos vagy annak ellenére,hogy egy hajszálon vagy a haláltól...
- Minden tiszteletem az öné ó felséges nagy király...de az életem lángja szinte már születésem óta egy hajszálnyira van az elalvástól. Szóval én már nem félek a haláltól vagy pontosabban soha nem is féltem.
- A bátorságod tiszteletre méltó...de az életedet...a boldog és fényes jövődet már akkor vesztetted el amikor az Éj Birodalom királyának oldalára álltál és kém ként kerültél be ide. Ez megbocsájthatatlan bűn!
- Mondjon amit szeretne....mindenki a saját birodalmának érdekei megvalósítását tekinti életcélnak...és mivel én az Éj Birodalomba tartozom természetes dolog,hogy hazámért életemet is feláldozom ha szükséges lesz...
- Szóval....teljesen egyet értesz azzal,hogy kém vagy és elfogadod a halálra szóló ítéletet?
- Azt azért nem mondtam,hogy pont most lenne kedvem meghalni...
- Csak,hogy.....tőled nem kérdezte senki mit akarsz és mit nem. - Egyszer csak a király abbahagyta beszédét és bólintott mire a katonák földre dobva engem hason rúgtak. A hirtelen érkezett fájdalomtól a lélegzetem is elállt. - Most pedig válaszolj ha élni akarsz! Mi a királyod célja? Miért jött ha nem is hódított semmit és nem ölt meg senkit?
- …
- Válaszolj!!!
- Honnan a fenéből tudjam? én sem kaptam értesítést mind erről...de ha tudnék is valamit akkor sem mondanám. - Nyomtam ki magamból a szavakat felnevetve amrnnyire csak tudtam.
Dühében a király fel állt helyéről és felém mutatott jogarával mit újabb ütések és rúgások követtek. Már lélegezni sem tudtam. Néha pedig már vért köhögtem. Fájdalmamban automatikusan Larion hercegre pillantottam. Csak 2-3 másodperc volt az egész de tekintetünk még is találkozott. Újra láttam azt a bánattal teli tekintetet. Én erre csak elnevettem magam aztán még pár hasba rúgás után eszméletemet vesztettem.
Egy kis idő elteltével mikor magamhoz tértem egy puha ágyban találtam magam. Larion ült mellettem az ágynál álló széken és könyvet olvasott. Amikor ő meglátta,hogy mocorgok rájött,hogy mos már végképp felébredtem s eltéve a könyvet át ült mellém az ágyra a tenyerét pedig az arcomra helyezte. Tenyere nagyon meleg volt....már rég nem érezhettem bőrömön ilyen szívmelengető érzést...amikor valaki nem rossz szándékkal érint meg.Bánatos tekintettel nézett engem. Nem értettem miért nézett engem pont ilyen tekintettel. Ne tán bűntudata volt valamiért? Nem tudtam. De gyengeségem miatt nem bírtam megszólalni sem, így hát kérdezni sem tudtam semmit,ezért újra lehunytam szemeimet. Pár pillanattal később valami forró érintette meg ajkaimat. Gyorsan kinyitva szemeimet láttam Larion arcát. Túlságosan is közel az enyémhez. Ő megcsókolt engem. A tenyere még mindig az arcomon volt miközben a másik keze a derekamnál való ágy részen volt hisz pont az a keze tartotta meg őt,hogy ne essen rám. Elcsodálkoztam,szemeim pedig kikerekedtek.Hisz még pár órával ezelőtt meg akart ölni engem együtt a drága édesapjával...most pedig....itt csókolgat mint egy ágyast. "Na még mit nem" gondoltam magamban miközben Larion már eltávolodott tőlem.
Scarlett:
\ Engem aztán te nem fogsz átverni! Nem fogok a csapdádba esni és beléd zúgni mint egy hülye liba.... Nem...nem fogsz átverni....nem fog sikerülni a terved. Én nem leszek a játékszered...és nem fogok úgy táncolni ahogyan te fütyülsz majd nekem...idővel meglátod még,hogy kivel kezdtél ki!\
Mindenféle gondolat forgott abban a pillanatban a fejemben. Nem akartam haza árulóvá válni ezért pokoli fájdalmat tűrve de mégsem mondtam el semmit Eliasról vagy annak terveiről. Aztán végül itt kötöttem ki. Egy szobában amely valószínűleg Larioné volt. Amikor a herceg újra közelebb hajolt hozzám én elfordítottam a fejem amire válaszként egy kisebb sóhajt kaptam. Amikor elfordítottam a fejem a tekintetem pont az ablakon akadt meg ahol épp két hófehér galamb turbékolt.
Csak bámultam a két madarat és gondolkodtam azon,hogy mi lesz velem. Amikor pedig azok felszálltak és elrepültek tekintetemmel kísértem őket a távolba. Így is aludtam el. Az ablak felé fordítva fejem.
Amikor újra felébredtem kint az udvaron már sötét volt. Megforgatva a fejem néztem körbe a szobában. Larion már nem volt sehol. Amikor felfedeztem azt,hogy a szobában teljesen egyedül vagyok a fejembe egyből beugrott az a gondolat,hogy menekülnöm kell míg van rá lehetőség. Így hát nehezen felülve aztán kimászva az ágyból indultam el az ajtó felé a falnak támaszkodva. Elég lassan haladtam ezért féltem,hogy észrevesznek. Elhatároztam,hogy amint elhagyom a szobát futni fogok...bármennyire is fájjanak majd a sebek amelyeket sikerült összeszednem.
Az ajtóhoz érve megérintettem a kilincset. Mély levegőt véve kinyitottam az ajtót és kinéztem. Ajtó előtt senki...a folyosón szintén senki. Csak síri csend és a gyertyák gyenge fénye.
\ Ez fura! Miért nem állnak őrök itt mikor nyilvánvalóan mindenki tudja,hogy én itt vagyok..mi a tervük?\
Egész erőmet összeszedve futásnak eredtem a kijárat után kutatva. Szinte imádkoztam,hogy ne vegyenek észre. A fájdalom nagyon erős volt. Talán háromszor is meg kellett állnom emiatt bármennyire is nem akartam és nem volt terveimben. De pár másodperces pihenés után mindig folytattam a futást tovább.
Már amikor kezdtem feladni a reményt afelől,hogy valaha is megtalálom a kijáratot egy hatalmas kovácsolt vas ajtót szúrtam ki.
Egyből felé indultam. Bár nem tudtam pont ez az ajtó vezet e kifelé hisz nem igazán emlékeztem rá de akkor is jobbnak tartottam mint,hogy egy helyen állni és bámulni. Mikor engem és az ajtót valami pár méter választott el valaki megállt köztem és az ajtó között elállva utamat.
- Nem szép dolog így elszökni....
Folytatás következik......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése